Bizonyos körökben egyre kínosabb dakarosnak lenni, már az is elég ciki, ha egyáltalán nézed, és érdekel, hogy mi történt a futamokon. (Ha megtartják, ugye.) A nyolcvanas években még magából csinált volna hülyét, aki a Párizs központjában ünneplő tömeg közt induló versenyzőket a széndioxid kibocsátás és a terepjárós globalizáció felvetésével zaklatja. Újabban viszont már nem lehet lepattintani csak úgy a kérdezőket, hogy miért jó kétszázzal átpörkölni egy vályogfalun, kell-e néhány sebességmániás fehérembernek elfüstölnie az érintett országokban GDP-szinten is jelenetős tételnyi energiát, amiből ott csak a por marad.

Zöld, neobalos, sznob, valamilyen alapon menetrendszerűen jön a kérdés, bizonyos társaságokban az afrikai terepjárózással nem lehet büntetlenül próbálkozni.

 És ekkor léptek a képbe a magyarok. Éppen hogy kiszabadultunk a világba, tiszta eufória, éppen találtunk magunknak egy kontinenst, ahol hiába siránkoznánk, magunk sem hinnénk el, hogy mennyire szar nekünk, mert a vizitdíj miatt felkopik az állunk, és máris jönnek olyanok, akik szerint az is mindegy, hogy kétszázzal porzik át a falun az autó, vagy csak százzal. Ok, hogy a Dakart piszkálják, de hogy a mi kedvünket is el akarják venni, az azért egy kicsit sok.