Agadirból este szabadultunk csak, volt egy kis bevásárlás, kis nyugati civilizáció - egykaptafa bevásárlóközpontban. Talán csak az ügyfélpultnál pont folyó reklamáció volt szokatlan, óriási üvöltözés, teljes erőből asztalcsapkodás. Ki ne érzett volna így, ők legalább kimutatják.

Goulimine-ig jutottunk, de ott termál vizet találtunk, hajnali kettőkor csak a mienk volt.

A recepciós bácsi iszonyú édes volt, szájából kilógott a spangli, olyan jókedélyű, belassult mint az agadiri szerelőszakink. Csereberéltünk is, mert zöldlevelű nekik unikum. A tea - amit Agadirban vettünk -  nagyon tetszett neki, a nevét is megtudtuk: luisa. Később azt is, hogy ez nem tea, ízesíteni kell vele a teát.

Menj 2000 kilométert, majd fordulj jobbra.

Valahol Tan-Tan után lekaptak a rendőrök 60-as táblánál 115-tel. Nem száguldozunk, de ez nyílegyenes, lakatlan rész volt, nem is figyeltük a táblát, csak bambultunk tempomattal.  Mindkettőnktől 400-400 dirhamot kértek. Sodortam egy cigit és előadtam történetünket a pistonnal. Láss csodát, elengedett.

Valahol már a dűnék között, tankolás után nagyon erőszakosan marasztalnak, maradunk. Soha ilyen finom kuszkuszt még nem ettem. A luisa itt is sikert arat, csinálnak is belőle teát, most már mi is tudjuk hogy kell használni a jószagút. Hagyunk nekik keveset, úgy tűnik ez itt már nehezen beszerezhető.

Maradék 700 kilométeren homok arcradír, szélorkán. A mezőny homokvihara jó mulatság lehetett, főleg motoron. Utolsó párszáz km sok ellenőrzőponttal és a végkimerültségtől enyhe hallucinációkkal telt, egészen Dakhláig.

Holnap irány Mauritánia!