Homokviharban vezetni hatszáz kilométeren át üres országúton, alapvető vezetésélmény. A por kifehéríti a kontúrokat, egy cserje látszik, a mögötte álló már csak sejthető, az út fölött folyik át a homok. Csak a technikára bízhatod magad, ha ki kellene szállni, néhány óra alatt lereszelné  bőrt az arcunkról. Tétje van, hogy minden jól menjen, de azért közben percenként csettintgetünk elismerően. Ondöródögén, ilyen nincs is. 

Még nagyobb a tét a tengerparton. Mauritániában leginkább homokból van választék. A porviharos országút, homokos part a tenger mellett, közöttük dűnék. A csapat nagy része nem vágott neki a 20 kilométeres fövenytúrának. A Volvo busz megpróbálta ugyan, de kiderült, 20 tonnából mégiscsak lehetetlen homokfutót csinálni. Előtte azért egy szikkadt talajú skságon száguldozni kezdett a busz is. A Rudi és Jász kolléga a tetőn kendőbebugyolált fejjel érezte át egy a Mad Max forgatásána hangulatát. A busznak nem sikerült beváltani viszont alkotója nagy álmát, többször besüllydet a homokba, húzni kelett, sorban jöttek a csapások, nyolc órába került visszvinni a szilárdburkolatra. A BKV-team a fővárosnak vette az irányt, és követte a terepjárós társaság fele is.

Flying Gizi és Kirk kicsit későn vágtak neki az igazi rallinak. Hiába a 40-50-nel tempóban nyomott rodeó a buckákon, a dagály emelkedett, és nem volt senki látótávolságon belül, egyik oldalon az óceán, másik oldalon a sivatag, és nincs térerő. Társaságra éhezve és kimerülve futottunk be a táborba. Volt, akinek viszont ez nem sikerült, és magányosan az óceántól körülzárva töltötte a megfeneklett kocsi mellett a éjszakát.